Tulipán
A virágbolt előtt elhaladva eszembe jutott egy régi emlékem.
Aznap este sokáig dolgoztam, az utolsó metróval mentem haza. Kimerült voltam, ha a bőrkötésem nem tart, azt is írhatnám darabokra hullok. A szerelvényben csak ketten utaztunk. Utastársam egy idős asszony volt. Cserzett bőr, élet karcolta nyomok az arcán, a kemény sors és a nehéz fizikai munka mással össze nem téveszthető jelei. Vélhetőleg az aluljáróból jött. Ölében egy ládát tartott, amelyben tulipánok voltak. Keveset tudott eladni.
A gondolataimba mélyedve meredtem magam elé. Hagyni akartam őt is. Nem nézni, nem olvasni belőle, nem tudni. Nem éreztem volna ehhez elég erőt. Odalépett hozzám és egy csokor tulipánt nyújtott felém. Szerettem volna kifizetni. Megrázta a fejét és csak annyit mondott: most én szeretnék adni.
Annyira puhán, csöndesen mondta, hogy szinte alig hallottam a szavait. Valahogy úgy időzített, hogy ne legyen sok időm, semennyi sem, mert a metró megállt és ő kilépett a szerelvényből. Több, mint egy évtizede történt. Mindig eszembe jut amikor a metrónál járok. Magam előtt látom őt, a halvány, bátortalan mosolyát, amit a tulipán mellé ajándékba kaptam.
Az ajándék és a viszonzás valahogy párban jár egymással. Sokfélét kapunk és sokféleképp adjuk.
Ajándék lehet egy kedves gesztus, amit viszonzunk.
Ajándék lehet egy írás, egy gondolat – valaki más emlékgyöngye.
Viszonzás, ha szeretettel el- és befogadjuk, viszonzás, ha továbbadjuk, hírt adunk róla, megosztjuk.
Én így emlékezem és viszonzom azt, amit tőle kaptam.
Azt az energiát, ami akkor körbeölelt, így tartom életben.
- Petre Anett -
coach, kineziológus tréner
azoran@azoran.hu